Sziasztok!
Hűha, már heten vagytok, ezt el sem akarom hinni! *.* Hihetetlenül jólesik, ahogy az eddigi pozitív visszajelzések is!
Kíváncsian várom, hogy tetszik nektek a történet további alakulása. Nemsokára Hannibal fejezete következik!
Jó szórakozást!
Lyanna
Will
megkövülten forgatta remegő ujjai között a borítékot. Finom volt, akár a
selyem. Talán csak a képzelete játszott vele, de érezte rajta Hannibal
diszkrét, különleges illatú parfümjét is. Legnagyobb rémületére ez az illat
megnyugvással töltötte el. Több kellemes emléket idézett fel, mint
kellemetlent.
Első
és ösztönös gondolata szerint a kandallóban lobogó tűzre akarta vetni a
borítékot, mégpedig bontatlanul. Ehelyett leroskadt a karosszékébe, és meredten
bámulta Hannibal írását. Bensője ficánkolt, a reggelire elfogyasztott szendvics
kőként ülte meg a gyomrát.
Rettegett.
Hiányzott neki Hannibal, de félte a találkozást még a kézírásával is, hiába nem
volt már vesztenivalója. Mégsem Hannibal kezétől akart meghalni. Újra akarta
építeni törékeny világát, amin a levél láttán földrengés söpört végig. De az
érzés, hogy nincs biztonságban, fojtogatta. Éppen azt nem kapta meg, amire
leginkább vágyott: a nyugalmat.
Hannibal
tudta, hogy túléli a zuhanást, tudta, hogy Molly el fogja hagyni, tudta, hogy
Will a régi lakhelyére menekül majd... Will gerince mentén fájdalmas borzongás
futkározott, ha arra gondolt, mennyire jól ismeri őt a doktor, mennyire a
lelkébe lát. Hajszálpontosan előre látta a cselekményt, mintha ő maga szőtte
volna.
Will
reszketegen sóhajtott. Gyűlölte, amiért kíváncsi. A borítékban rejlő levél úgy
kísértette, akár a kígyó a Paradicsom lakóit. Hannibal volt a kígyó. Will pedig
hajlott rá, hogy engedjen a csábításnak.
Gyors
mozdulattal tépte fel a borítékot, kissé megvágta az ujját, ám észre sem vette.
Mályvaszínű levélpapír hullott az ölébe. Erőteljesebben érezte a doktort
illatát, önkéntelenül letüdőzte. A tenyerébe temette az arcát, nagyokat
lélegzett, próbált megnyugodni, majd mint aki vadállathoz kényszerül hozzáérni,
a kezébe vette a levelet.
Kedves Will!
Szokott elmélkedni a
holdfényben megcsillanó vérről? Aki egyszer megpillantotta ezt a csodát, újra
látni akarja majd. Mikor öl majd ismét, Will? Tudassa velem! Részesülnöm kell
az élményből.
Igazán sajnálatos, ami
önnel és Mollyval történt. Mert elhagyta, ha jól sejtem. Ön volt olyan erős,
hogy kimondja a búcsúszót, igaz, Will? Sajnálom, hiszen miattam történt. Molly
nem viselte el, hogy én fontosabb vagyok a férjének, mint ő. Melyik ifjú
asszony tűrné az ilyesmit? De vágyik a női gyöngédségre és érintésre, nem igaz?
Elhiszem, hogy most
nehéz. Hiányzik egy barát, a legjobb. Bizonyára megérti, de nem mutathatom meg
magam. Egyelőre. De Will, rám számíthat. Tudom, alantas módja az
üzenetküldésnek, mégis, ha beszélni kíván velem, adjon fel hirdetést a National
Tattlerbe! A. A. Aaronnek címezze. Tudom, a barátságunkhoz nem méltó ez a
szennylap. Ugyanakkor némi irónia is rejtőzik ebben, nem gondolja?
Igaz barátja: Hannibal
Lecter
Will
az ajkát harapdálva újra és újra elolvasta a levelet. A fülében csengett a
kissé fémes zengésű, mély hang, mintha a doktor maga olvasta volna fel a
sorokat. A balsejtelem ismét összeszorította a szívét, nem akarta tudni, hogyan
láthatnak ilyen mélyen belé. Amint Hannibal gondolatait olvasta, mintha a
sajátjaival nézett volna szembe, és ez riasztó volt. Úgy hitte, Hannibal
mindössze egy dologban téved: abban, hogy ő egy nő gondoskodására vágyna. Ám a
doktort vélt tévedése nem nyugtatta meg.
Zaklatottan
felállt, a levelet íróasztala fiókjába süllyesztette, és szentül megfogadta,
hogy nem juttat el hirdetést semmiféle szennylapba. Elhatározta, hogy nem ad
hírt magáról. Hannibal így is eleget tudott már róla. Nem is akarta tudni, hol
rejtőzik Hannibal. Nem akart róla hallani. Még nem.
Will
lassan lépett a gyógyulás útjára. A Molly iránt érzett szerelem nehézkesen, de
elpárolgott fél év alatt. Soha többé nem beszéltek, de Will nem bánta. Könnyebb
volt így kitörölnie a szívéből az asszonyt. Rengeteget gondolkodott a
történteken, és teljes mértékben elismerte felelősségét. Tudta, hogy többé nem
követheti el azt a hibát, amit ezúttal megtett. Bár nem volt benne biztos, hogy
valaha képes lenne szerelmet érezni bárki iránt. Ahogy a Molly iránti érzései
elpárologtak, kiüresedett. Túlságosan könnyű volt a szíve, úgy érezte,
lassanként elhalványul, eltűnik. Az ügyvédjétől kapott levelet, amiben a válás
kimondását sejtette, bontatlanul hajította az asztalára.
A
teste újra a régi lett, az arcát azonban továbbra is gyűlölte, nem nézett
tükörbe, csak ha már mindenképpen borotválkoznia kellett. A tükör szörnyű,
valótlan képet mutatott, de Will egyedül képtelen volt arra, hogy összezúzza a
rémalakot, akit képzelete vetített elé. Szüksége lett volna egy barátra, aki
megmondja: a heg szinte észrevehetetlen.
Dolgozni
kezdett egy autószerelő műhelyében. A főnöke megengedte, hogy többnyire otthon
munkálkodjon, a fészer biztonságában. Will nem állhatta, ha valaki ránézett.
Rettegett attól, hogy az emberek meglátják a lelke mélyén lakozó szörnyet, ami
immáron az arcán is kiütközött.
Az
első lábadozással töltött hónapban kis híján az alkohol rabjává vált. Nem
kellett sokat innia ahhoz, hogy öntudatlanságba zuhanjon, nem bírta ugyanis a
szeszt. Ám a következő 25-én érkező, mályvaszín levél kijózanította, akár egy
erős és megalázó arculcsapás. Mindössze ennyi állt benne:
Kedves Will!
Nem adott fel hirdetést.
Ez elszomorít. De várni fogok, ameddig csak kell.
Will, féltem. Hajlamos az
alkoholizmusra, ezt ön is tudja. Ne legyen gyenge! Tegye félre az üveget. Mint
a pszichiátere és a barátja, naponta egy pohár bort javaslok, a Château Pétrus
minden költséget megér. Kizárólag a legjobb fajtából.
Igaz barátja: Hannibal
Lecter
Will
kipirulva, bűntudatosan meredt a kezében tartott pohárra, amiben olcsó whiskey
lötyögött. Nem értette, hogyan tudja kihúzni a csávából Hannibal a távolból.
Mert abban biztos volt, hogy a doktor nem maradt Amerikában. De hirtelen
elszégyellte magát, akár egy rajtakapott kisgyerek. Szánalmasnak látta magát,
egy olyan roncsnak, aki képes még tovább rontani szörnyű állapotán. Felállt,
majd a konyhába csörtetett, és dühösen kiborította az ital maradékát a
mosogatóba. A lefolyó éhesen bugyborékolva fogadta magába a whiskeyt.
Will
fél éven át gyógyult teljes magányban, csak akkor érintkezett másokkal, ha
feltétlenül szükségesnek tűnt. Minden hónapban, 25-én megkapta a mályvaszínű
borítékot, amely nemcsak színével, de tartalmával is életre hangolta, még ha
nem is akarta elfogadni ezt a tényt. Ugyanakkor továbbra sem üzent Hannibalnak.
Hagyta, hadd rágódjon azon a doktor, hogy vajon mihez kezd a levelekkel:
olvasatlanul tűzre veti őket, vagy mohón olvassa? Bár Hannibal túlontúl
magabiztos, bizonyára sejti, hogy nem tudja olvasatlanul hagyni, amiket írt,
gondolta Will.
Jack
néha felkereste, csendesen üldögéltek a verandán, miközben a kutyák hátát
vakargatták. Crawford tapintatosan kerülte az FBI ügyeivel kapcsolatos témákat,
Will pedig egy szót sem szólt a levelekről. Így hát legfőképp Will munkájáról
beszélgettek.
De
Will a legtöbbször a kandalló mellé kucorodva ült Pajtás és Winston
társaságában, és olvasott. Az idők során rengeteg könyvet halmozott fel, de nem
jutott ideje elmélyülni bennük. A gyógyulásához hozzájárultak a lapok, amik
kiutat jelentettek saját életéből. A napi munka után elkortyolta a Hannibal által
javasolt bort egy-egy izgalmas történet fölött görnyedve.
Járatott
néhány újságot is, de a gyilkossági hírektől ideges lett, az izzadtság ellepte
a homlokát, heves szívdobogásra késztette. Megrémítette a sok rossz, elöntötte
a bűntudat, amiért nem segít többé az FBI-nak. De tudta, hogy arra a munkára
képtelen volna. Nem tudott több beteg elmét átérezni. Elég volt saját
démonaival megküzdeni.
Így
általában csak az ártatlan cikkeket olvasta el, megfejtette a rejtvényt,
halványan elmosolyodott a lap végén található képregényen.
Falta
a könyveket, a szórakoztató, könnyed olvasmányoktól a szépirodalmi művekig
mindent bekebelezett néhány hét alatt. Talán a gyógyulás végső stádiumát
jelentette, hogy egy idő után nem menekülni vágyott, hanem csupán
kikapcsolódni.
Néhány
hét alatt a házban talált valamennyi könyvet elolvasta. Elgondolkodott azon,
hogy az internetről rendel magának új olvasmányokat, ám rá kellett jönnie, hogy
anyagi helyzete nem éppen virágzó. Régimódinak tartotta magát, ezért arra
jutott, hogy felfrissíti könyvtári tagságát. Remélte, hogy a mai világban nem
járnak már sokan könyvtárba, ilyen módon sok egyedül, békében tölött percet
remélt az impozáns, ódon stílusú épületben.
Mégis
halogatta az első látogatást, feszengett, ha arra gondolt, hogy legalább egy
személy – a könyvtáros, akitől kölcsönözni fog – közelről az arcába néz. Előtúrta
a régi újságokat, újraolvasta a kedvenc történeteit, de néhány hét múlva nem
maradt olvasnivalója, a számítógép képernyőjét pedig nem szerette hosszasan
bámulni.
Aggályosan
készülődött aznap, amikor rászánta magát a rövid kiruccanásra. Még a tükörbe is
belepillantott, bár hamar és felszisszenve elkapta a tekintetét. Feszengve ült
a volán mögé, hiszen a zuhanás óta ritkán vezetett. A könyvtár mögötti
parkolóban hagyta az autót, majd kezét a zsebébe mélyesztve, félszegen sétált
be az épületbe.
Amíg
a kölcsönzési pulthoz közeledett, a földre szegezte a tekintetét, úgy kutatott
az olvasójegye után. Felpillantva elakadt a lélegzete. A pult mögött ücsörgő
fiatal nő vöröslő haját tűzujjával fésülte át a tetőablakokon beáramló
napsugár, ám tincseinél is ragyogóbb volt a mosolya, amit Willre szórt. Mintha
nem is látta volna a heget az arcán.
-
Szeretném megújítani a tagságomat. – Will
csodálkozott azon, hogy emberi hangot tud kiadni.
A
napfényben fürdő angyal bőre hófehéren szikrázott, lángoló haja édes ellentétet
alkotott porcelánságával. De az a mosoly, az melengette meg leginkább Will
jeges szívét. A nő pötyögött valamit a számítógépén, majd dús pillái alól a
férfire lesett.
-
Készen is van. Jó mulatást, Mr. Graham.
Will – mondta.
A
bizalmas lágysággal kiejtett keresztnév nem bántotta Willt, éppen ellenkezőleg.
Akarta, hogy a fiatal nő még többet mondja.
Megköszörülte
a torkát, majd elsietett a polcok közé. Nem láthatta, de a könyvtáros
mosolyogva nézett utána.
Will
a könyvek között kutatott, nagy kupac regényt választott ki, kimerítette a tíz
kötetnyi keretet, ennyit lehetett kikölcsönözni. De tovább kódorgott a
könyvtárban. Halogatta az újbóli találkozást a vörös teremtéssel. A finom báj,
a kedves mosoly váratlanul, gyenge pillanatában érte. Felélesztette a halottnak
hitt érzelmeit.
Nagyot
sóhajtott, majd lassan indult a pulthoz. A nő az árellenőrzőhöz hasonlatos kis
csipogóval leolvasta a választott könyvek kódját, így vitte be Will
olvasójegyének rendszerébe. Kedvesen Willre mosolygott.
-
Jó szórakozást, remek könyvek – mondta.
-
Köszönöm. Hogy hívják? – Will nem tudta
fékezni a nyelvét, de a nő nem jött zavarba, csupán kissé meglepetté vált a
mosolya.
-
Isabelle.
Will
halványan elmosolyodott, tétovázva biccentett, majd a könyveket felmarkolva
elsietett a pulttól. Isabelle mosolyának melege az otthonáig elkísérte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése