2016. április 23., szombat

Néhány csillagunk közös - Zuhanás

Köszöntök minden kedves Fannibalt!

Először is: már hatan vagytok, ez pedig olyan boldogság nekem, amit nem is tudok szavakba önteni. Nagyon köszönöm!
Remélem, hogy tetszeni fog az első történet - ezt egyébként körülbelül 5-6 fejezetesre tervezem, meglátjuk, hogy alakul. Várom őszinte kíváncsisággal a véleményeteket!
Kisebb összeomlással vettem tudomásul, hogy nem valószínű, hogy lesz 4. évad a sorozatból. Nos, ebben a történetben eljátszottam kicsit a gondolattal: mi lenne benne? 

Jó szórakozást!
Lyanna




Will Graham fájdalmasan csapódott a vadul hullámzó tengerbe. Mintha betonnak vágódott volna, ezernyi késszúrással futott végig a testén a fájdalom. Egy ideig még érezte magán Hannibal markának szorítását, aztán már egyedül, magányosan sodródott a hideg habokkal, a tüdeje megtelt vízzel, a vére a szájába áramlott.
Csak lebegett. Úgy hitte, meghalt. De ez az érzés nem is bizonyult szörnyűnek. A víz ellopta előle az oxigént, kiürült az elméje. Nem gondolt semmire, végre áldott tudatlanságban lehetett, csak ringatózott az őt körülölelő vízben, egyre kevésbé fázott, hiszen elzsibbadt minden porcikája. A megszúrt arca és teste sebeit jótékonyan kimosta a só. Nem fájt többé semmi, elkínzott elméje nyugalomra lelt.
Nem tudta pontosan, mikor változott meg az őt körülölelő közeg, de a sós víz eltűnt, ő pedig puha és fertőtlenítőtől enyhén csípős szagú takarók között találta magát. Mintha felhőkön lebegett volna. Nem tudta, hogy került oda. Nem is érdekelte. Elhatározta, hogy sosem kérdez rá. Lágyan lebegett a puhaságban, gondolatai nem tértek vissza, csupán foszlányokban. Jó volt ebben az állapotban.
Egyszer visszatért az eszmélete, hisz látta a szemközti falon a hangosan kattogó órát, hallotta a ketyegését. Ekkor értette meg, hogy él. A tudatával és a gondolataival együtt beúszott a testébe a fájdalom is. Arcának jobb fele lüktetett, akár egy rossz helyre került, beteg szív. A testében tombolt a fájdalom. Felnyögött, halkan, erőtlenül, rekedten. A fájdalom és az eszmélet ismét eltűnt.
A képbe néha bemosódott Molly. A felesége. Arcát nyúzottnak látta, szomorúnak. Nem ért hozzá, nem érezte Molly bőrét az övén. A fiatalasszony nem szólt. Pedig az érintése, a hangja, a testmelege lett volna a gyógyír Will számára. De Molly csak ült mellette, akár egy távoli, hűvös szobor. Will pedig örült, amikor ismét elaludt. Akkor nem kellett azon gondolkodnia, hogy mi változott meg az asszonyban.
Megjelent előtte néhanapján Jack Crawford arca is. Hullámzott belőle az aggodalom, mély hangja igyekezett elérni Willt, de ő nem értett semmit. Nem akarta érteni, amit mondott neki.
Legtöbbször azonban Hannibalt látta maga előtt. Jól tudta, hogy az nem lehet, Hannibal nem élhette túl a zuhanást, s ha mégis, akkor ő maga is olyan állapotban hever valahol, mint ő. Mégis látta. Nem mondott semmit, nem ért hozzá, csak ült Will ágya mellett, ugyanúgy, mint régen, egy másik életben Abigail mellett őrködve. Néha azt képzelte, hogy Hannibal bőrfoteljaiban ülnek egymással szemben a doktor rendelőjében. Willt pedig furcsa nyugalom szállta meg, ahogy a férfit látta. Békésnek érezte, amint szótlanul ültek egymás társaságában.
Hetek teltek el a lassú sodródásban, az apállyal érkezett a fájdalom, a morfium dagálya azonban elapasztotta. A gondolatok hiánya csodálatos volt.
Will egy csütörtöki napon tért magához. Noha a fájdalom hasogatta a testét, mégis felült, a háta mögé gyűrte a párnát. Jobb szemével nem látott, arcához nyúlva jókora kötést tapintott, vastag gézlemezek halmazát.
Az ajtó nyílt, Molly lépett be. Will arca sajgott, mégis próbált elmosolyodni. Molly nem viszonozta. Kerülte férje pillantását, miközben az ágy mellé húzott székre ült. Will lelkét megfagyasztotta a balsejtelem. Szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Molly papírtömböt nyújtott át neki, Will pedig remegő kézzel írta: Szeretlek.
-          Jól van, drágám – felelte Molly.
Sosem szólította így a férjét. Will tudta, hogy baj van, nagy baj. Érezte, hogy Molly nem akar már vele lenni. Érezte azt is, hogy az asszony küzd, harcol az érzés ellen, de alulmaradt. Will kiolvasta a tekintetéből. Szánalmat látott, némi bűntudatot, semmi mást.
Will elfordította a fejét, Molly pedig néhány pillanatnyi habozás után felállt, majd kiment a szobából. Will sírni akart, hátha attól megkönnyebbül kőtömbbé változott szíve, de nem tudott, mintha elapadtak volna a könnyei. Különben is, a sírás rettenetesen fájt volna megszúrt arcának. Így hát csak kinézett az ablakon az esőáztatta, komor tájra.
Nem volt benne biztos, hogy mitől változtak meg Molly érzései. Talán attól, hogy ő végleg elcsúfult. Nem leshetett még a kötés alá, de jobban is érezte magát, amiért nem tudta, hogyan néz ki. De talán attól, hogy ő a mélybe vetette magát Hanniballal, nem törődve a családjával, semmivel. Will lassanként megértette, hogy Molly ezt nem tudta megbocsátani. Nem bocsátotta meg, amiért a halált választotta Hannibal oldalán. A vele töltött élet helyett. Szégyellte magát, hiszen amikor végzetes táncát járta Francis Dolarhyde-dal, nem jutott eszébe semmi és senki, ahogyan akkor sem, amikor véres fejét Hannibal mellkasának döntötte, majd magával rántotta a mélybe. Eltékozolta Mollyt. A legfájdalmasabb azonban az volt, hogy tökéletesen megértette a nő érzéseit.
Will száraz szemmel lecsúszott az ágyban, maga alá gyűrte a párnát, majd visszatért az álmokhoz. Hannibal visszajött, ismét ott ültek a doktor otthonos irodájában egymással szemben a két bőrfotelbe süppedve. Will pedig kiöntötte neki a szívét. Hallotta Hannibal kissé fémes csengésű, megnyugtató tónusú hangját. Kissé lecsillapodott, ráébredt, mit kell tennie. Ennek ellenére tudta, hogy hosszú az út a gyógyulás felé, talán soha nem ér oda. Főként, mert egyedül kellett végigmennie ezen az ösvényen.
Amikor Jack két nappal később meglátogatta, átnyújtotta neki az előre megírt papírcetlit. Crawford uralkodott arcvonásain, nem mutatta szánalmát vagy együttérzését, csak bólintott, majd intézkedett, ahogyan mindig, hatékonyan és gyorsan, minden követ megmozgatva.
Másnap megjelent Will ügyvédje a betegágy mellett, ő pedig előre megírta kis szövegét, így már csak fel kellett mutatnia. A deres halántékú, megnyerő férfi komoran bólintott, majd megígérte, hogy olyan gyorsan inéz mindent, amennyire csak lehetséges.
Molly nem jött többé, de Willnek könnyebb volt így. Két héttel később hagyhatta el a kórházat. Kapott néhány levél gyógyszert, ám az ő fájdalmára nem jelenthettek megoldást a tabletták. Az ügyvéd és Jack páratlan munkát végzett, ő pedig visszatérhetett régi otthonába, Wolf Trapbe. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a házat nem vette meg senki, így régi tulajdonosának csak vissza kellett foglalnia. Ráadásul egykori főnöke még takarítószemélyzetet is fogadott, így a régen lelakatolt falak újra ragyogtak.
Crawford maga fuvarozta el a házhoz, és amikor Will kinyitotta az ajtót, hetek óta először elmosolyodott: Pajtás és Winston ügettek feléje, ő pedig felnyögve bár, de letérdelt, és nevetve hagyta, hogy a két kutya összenyalogassa arcának még ép felét.
Bánta, hogy a többi kutyának más gazdát talált, de a szívének leginkább kedves két eb ott volt vele, s ami a legfőbb, ugyanúgy rajongtak érte, mint amikor még egészséges volt. Őket nem érdekelte, hogy immáron vékony gézlap rejti arcának eltorzult jobb felét.
Will lassan tápászkodott fel a földről, elszorult a szíve, ahogy a nappaliban álló dobozokra nézett. Ott volt az élete ócska kartonok közé zárva.
-          Molly nagyon sajnálja, hogy így alakult – kezdte Jack, de Will leintette.
Többé nem akarta hallani ezt a nevet, amely tőrdöfésként hatolt a szívébe. Örült, hogy az asszony nem jött be hozzá, örült, hogy nem neki kellett elutaznia egykori otthonukba, hogy elhozza a holmiját. Molly érdekében remélte, hogy a válás mielőbb lezajlik. Nem akarta magához láncolni, nem akarta, hogy egy nyomorék felesége legyen, a fia nevelőapja pedig egy torz szörnyeteg. Így is elég fájdalmat okozott mindenkinek.
-          Köszönöm, Jack. Köszönök mindent – mondta Will, és kezét nyújtotta Crawford felé.
A férfi nem törődött vele, inkább kissé sután, de magához ölelte Willt, akinek melegség ömlött szét a szívébena gesztustól. Régóta nem ölelték meg, s akkor tudatosult benne, mennyire hiányzott neki, amikor Jack magához karolta.
-          Ha bármikor segítségre van szükséged, tudod, hol találsz – felelte, majd magára hagyta Willt életének romjai közt.
Bezárkózott, majd ügyet sem vetve a dobozokra felvánszorgott a szobájába, és ledőlt az ágyra. Pajtás és Winston hű árnyékként követték. Will elaludt. Nem álmodott, csak lebegett.
Másnap reggel meglepően derűsen ébredt. Óvatosan mozgott, amint lement a földszintre. Kiengedte a kutyákat, majd lassú mozdulatokkal nekilátott előpakolni a holmiját. Mindennek megvolt a megszokott helye, és ez megnyugvással töltötte el. Némi biztonság a káoszban.
Megremegett a gyomra, amint az előszobába lépve megpillantotta a tükröt. Korábban se nézegette magát szívesen. Tartott tőle, hogy ez csak rosszabb lesz. Odalépett, reszkető ujjakkal fejtette le az arcáról a kötést, és a tükörbe nézett. Arcának jobb felén seb tátongott. Will rosszabbra számított. Az orvosok bizonyára mindent megtettek, hogy ne nézzen ki szörnyen. Tudta, hogy a heg idővel halványodni fog, mégis undorodott magától. Gyűlölte magát. Beleöklözött a tükörbe, a cserepek megvágták a kezét. Fel sem szisszent. A fürdőszobába baktatott, lemosta a kezét, majd bekötözte az orvosi dobozban talált gézzel.
Eszébe jutott egy emlék, amely mintha egy másik élet hozadéka lett volna. Maga előtt látta Hannibalt, amint hasonlóan megsebesült kézfejét ápolja, gyengéd és gondos mozdulatokkal tekerve az ujjak köré a gézt. Willnek hiányzott ez a fajta gondoskodás. Jól tudta, hogy a doktort sérült arca sem érdekelné. Nem nézne másként rá. Nem gyűlölné, mint ahogy Molly tette. Inkább segítene megfejteni, hogy mi történt, hogy miért hagyta el a felesége. Noha Will már maga is ráébredt, szerette volna megosztani a férfival is a gondolatait.
Ugyanakkor Hannibal annyi szörnyűséget elkövetett ellene, hogy nem tudta számon tartani. Ha túlélte a zuhanást, bizonyára örvendezik, amiért ő ismét magányos, amiért elhagyták. Hannibal szerette azt hinni, hogy csakis ő a fontos Willnek, és bármire képes volt, hogy ez valóban így legyen. Ha kellett, mindenkit megölt vagy eltávolított Will közelében.
Rémes volt beismerni, főleg a sok gaztett ismeretében, de meg kellett tennie: igazán gondoskodó csak Hannibal volt hozzá, senki más. Nem értette meg úgy senki, ahogyan ő. Hannibal olyasmiket is megtett érte, amit senki. Borzalmas volt mindezt végre tisztán látnia. Még sivárabbá tette az életét, mint eddig volt.
Will keserűen meredt bekötött kezére, s ekkor végre eleredtek a könnyei, fájtak, ahogy átfolytak arca sebén, de nem érdekelte. Hangtalanul zokogott a csapba kapaszkodva, lehajtotta a fejét, markolta a porcelánt, és csak sírt.
A mályvaszín borítékot, rajta a kalligrafikus és olyannyira ismerős írással csak egy héttel később találta meg a holmija között. Néhány nappal korábban címezték, 25-én. A zuhanás napjának hónapfordulóján. 

2 megjegyzés:

  1. Szia!(:
    Hű, el sem hiszem, hogy egy Hannibal-fanficnél én hagyhatom az első kommentet... ˇ^ˇ :3
    Szerintem elég nehéz a Hannibal-világgal bánni, történetet írni róla. Ám ez neked sikerült összehoznod c:. Gördülékeny, élvezhető a fejezet, kíváncsi vagyok, mit fogsz majd belőle kihozni. (:
    Szerintem rendszeres zaklatód leszek...:CC
    Ölel:예진 💚

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Én pedig hálásan köszönöm, hogy kommenteltél, szuper jól esett! *.*
      Köszönöm a pozitív véleményt, nagyon feldobtad a napomat! Remélem, a továbbiakról is hasonló lesz a véleményed! Visszavárlak: Lyanna

      Törlés