Néhány csillagunk közös - Könyvek

Sziasztok, drága Báránykáim!

Tudom, szörnyen elhanyagoltam ezt a blogot, amit bánok. De igyekszem visszatérni! El is készült a Néhány csillagunk közös új fejezete, olvassátok, véleményezzétek, mert nagyon számítok a véleményetekre!
Csók:
Lyanna

Hazatérve Will kiengedte reszkető sóhaját, amit odáig elfojtott. A könyveket a nappaliba vitte, majd tett-vett, észre sem vette, hogy kábán mosolyog. Nem hitte, hogy a bimbózó érzelmekkel járó sokszínű kavalkád újra meglátogatja. Nem szívesen ismerte be magának, de Hannibalnak igaza volt: vágyódott mindenre, amit csak egy nőtől kaphatott.

Ugyanakkor úgy vélte, hogy úgysem találhat viszonzásra a vonzalma, a furcsa jelek ellenére sem. Ismerte magát: könnyedén lángra lobbant, sokáig égett, ha rajta múlt, olthatatlanul, viszont nem mondhatta kezdeményezőnek magát. Talán könnyedén kiengedte volna a csinos lányt a kezéből. Túl sokat sérült, túl fájdalmas volt Molly elvesztése. Félt, hogy megsérül. Félt, hogyha megsérül, akkor ezúttal egyedül marad a fájdalmával, nem lesz, aki meggyógyítsa a lelkét. S különben is, talán a bájos könyvtárosnő mással is pont ugyanilyen kedves és mosolygós. Elvégre az a munkája, hogy segítsen. Will ostobának érezte magát, amiért jelentőséget tulajdonított a lány gesztusának. Mégsem tudta egykönnyen elfelejteni.

Nagyot sóhajtva öntött magának egy pohár bort, belesüppedt a karosszékbe, és felütötte az egyik újonnan kölcsönzött könyvet. Azon kapta magát, hogy újra és újra a kandallóban pattogó tűzre mered, valahogy Isabelle hajára emlékeztették a lángok, és eszébe sem jutott, hogy a nővel is ugyanúgy megégetheti magát, mint a meleget adó, ropogó fahasábokkal. Gyorsan megrázta a fejét, kényszerítette magát az olvasásra. A skarlát betű különösen tetszett neki: Arthur Dimmesdale tiszteletes néhány vonásában magára ismert.

Egy hét alatta elolvasta a könyveket, de néhány napig halogatta a könyvtár felkeresését. Sokat gondolt Belle-re. Magában máris becézte, úgy vélte, nagyon is illik hozzá ez a név. Mint a mesében, a könyvrajongó Belle, aki megszereti a szörnyeteget...

Egy idő után felhagyott önmaga korholásával is. Újult és bátortalan boldogsággal fürdőzött a rövid találkozás emlékében. A rémálmok helyett Belle arca tűnt fel előtte, amikor aludt.

Will végül felbukkant a könyvtárban, noha félszegebbnek érezte magát, mint legutóbb. A pult mögött ismét ott ült Isabelle, felragyogó mosolyából Will láthatta, hogy megismerte. Ez ismét azt a kábult boldogságot árasztotta szét a bensejében, mint a legutóbbi találkozás után.

Eleinte csak hetente járt a könyvtárba. El sem akarta hinni, hogy Isabelle mindig mosolyog. A mosolya fényénél jobban átmelegedett, mint a tűz mellett. Will hetekig nem mert megszólalni, csak köszönt és megköszönte a könyveket. Ledermedt, kábán sütkérezett Isabelle kedvességének fénykörében. Sosem volt erőssége a kapcsolatteremtés, de Hannibal mellett sokat oldódott, mintha a pszichiáter lett volna a nap az ő jege fölött. De Belle mellett Will ismét megnémult, kapkodó lett és zavart, a tekintetét alig merte a nő szeméig emelni. Elbűvölte a zöld macskapillantás ami huncutul összehúzódott, amikor Belle mosolygott.

Azután teltek a napok, és Isabelle kérdezett tőle valamit, ő pedig válaszolt, és félénken bár, de visszakérdezett, még a nő szemébe is belenézett. A munkáról beszélgettek, és Will elmondta, hogy régebben az FBI-nak dolgozott. Őt is meglepte, milyen könnyedén csúsznak ki a száján a szavak, mintha már semmit sem jelentene az egész. Belle azonban csodálta őt, amit Will egyáltalán nem értett. Egészen elmerültek a tétován tapogatózó szavakban. Csak a következő, kölcsönözni vágyó olvasó felbukkanása ugrasztotta szét őket.

Will egyre vidámabbá vált., ahogy folydogáltak az áldottan eseménytelen, mégis apró izgalmakkal telt napok. Egyre mélyebbre ásta a bánatát, sok apró kis izgalom földelte el. Ismét tudott mosolyogni. Néha még az autószerelő-műhelybe is bement, és ott dolgozott a többi férfivel, még szóba is elegyedett velük.

Will lassanként mindennap felbukkant a könyvtárban. Olyasmi után kezdünk el vágyakozni, amit mindennap látunk. Will jól tudta ezt még a Hanniballal ápolt rendszeres kapcsolat idejéből. Így eshetett, hogy vágyai tárgya a csinos könyvtáros lett, a rabjává vált, és ezt végre magának is beismerte. Mindennap látta, de vágyott rá, hogy még többet lássa, ezért jelent meg mindennap a könyvtárban. Az ördögi kör bezárult, ő pedig a csapdában vergődött. Nem hitte, hog vágyni fog még valaha bármire. Hogy vágyakozik majd bárki vagy bármi iránt, hogy akárki felgyújthatja még a szenvedélyt, ami a bensejében parázslott, a sok fájdalom hamva alatt. Nem hitte, hogy valaha újra akarni fog egy nőt annyi csalódás, annyi fájdalom után. Mégis ez történt. A fiatal nő felébresztette benne az életet.

Egy csütörtöki napon későn érkezett, kissé megázva a kint tomboló vihartól. Már csak fél óra volt hátra zárásig. Kiválasztott néhány könyvet, aztán kereket oldott. Tudta, hogy gyakran Isabelle zárja a könyvtárat, nem akarta tehát zavarni. A fejére húzta a kabátját, úgy sietett a kocsihoz, az eső szaporán verte a parkolót. Will beugrott az autóba, beindította a fűtést. Lassan gurult ki a parkolóból, amikor magányos, a feje fölött táskát egyensúlyozó alakot pillantott meg, amint a távoli buszmegálló felé topog. Azonnal megismerte Isabelle-t.

Lehúzódott az útpadka mellé, átnyúlt az anyósülés fölött, úgy nyitotta ki az ajtót. A fiatal nő riadtan pillantott befelé, majd megkönnyebbülten felnevetett, amint felismerte Willt.

-          Szállj be! – mondta Will, Isabelle pedig fázósan behuppant az autóba.

Egyáltalán nem félt Willtől, pedig Will sokszor félt már önmagától. Mintha kisütött volna a nap odabent, noha a lány bőrig ázva didergett. A fűtőrácshoz nyomta kecses kezét.

-          Közel lakom, úgyhogy gyalog szoktam járni. Vagy busszal, ha elfáradok. És ma még ernyőt sem hoztam – csicsergett Isabelle.

Will egészen ellágyult, ahogyan őt figyelte. Szerette volna megérinteni az átnedvesedett, vörös tincseket, a kipirult arcot. Úgy érezte, szüksége van a nőre, hogy átitassa fényével.

-          Hazavihetlek? – kérdezte végül.

-          Azt megköszönöm – bólintott Isabelle.

Összehúzta magát az ülésen. Will repesett. Szíve szerint hazavitte volna a nőt magához, a kandalló elé telepedett volna az ázott madárkával, csak ölelte és ölelte volna. Korholta magát nyílt gondolataiért, de valahogyan az, hogy ennyire közel voltak egymáshoz, megbolondította. Bárki személyiségével tudott azonosulni, ez a szerencsétlen átok sokszor tönkretette már. De ezúttal Isabelle vidám nyíltsága és bizalma ragadt rá. Ezek a tulajdonságok hajdan benne is megbújtak, most óvatosan kandikáltak ki a borult világba.

A nő valóban közel lakott, öt perc autókázás után megérkeztek. Will Isabelle-re lesett, látta, hogy a nő is őt figyeli. Ettől a zavar halvány pírja öntötte el az arcát a borosta fölött.

-          Köszönöm a fuvart – mondta Isabelle.

Odahajolt Willhez, és lágyan megpuszilta arcának sebesült felét, természetesen, mintha már megtette volna máskor is. Will lehunyta a szemét, megrendítette a gesztus. Olyan régen nem tett már senki hasonlót! El is felejtette, milyen, ha valaki gyengéden bánik vele.

Isabelle elvált tőle, de nem húzódott el, pillanatnyi tétovázás után megtalálta Will száját, bátran, mégis lágyan bújt oda hozzá. A csókja édes volt, finom, meleg, akár a mosolya. Will reszketett, amint viszonozta, a keze Isabell nedves fürtjeibe túrt, úgy tartotta a nő tarkóját. Orrába hatolt a lány lágy virágillata.

-          Talán... Találkozhatnánk a könyvtáron kívül is – motyogta Belle a csókba.

-          Az nagyon jó lenne – suttogta Will.

Sokáig csókolta Belle-t, mintha a kipirult, édes ajakból nyerné az életerőt. Kimelegedett, szabályalanul kapkodta a levegőt, amikor lassan elváltak. Remegő kezével ismét végigsimított Belle haján. Ha soha többet nem találkoztak volna, akkor is örökre élete legszebb pillanataiként tartotta volna számon a csókokat.

-          Holnap érted megyek a könyvtárhoz, miután bezártál – mondta rekedten Will.

Meglepte saját bátortága, kezdeményezése. De nem akarta elveszíteni a lehetőséget. Rájött, hogy a kiheverhetetlen események ellenére is boldog akar lenni, el akarja felejteni a múltat, bármi is az ára. Belle-lel akart lenni.

Elbódította, hogy Isabelle arcán ugyanazt a kábult boldogságot látta, amit ő maga is érzett. A nő bólintott, lopott egy búcsúcsókot, majd kipattant az autóból, nyakát behúzva futott az emeletes ház kapuja felé. A fedezékbe érve azonban visszafordult, ragyogó mosolya szivárványt festett az égre. Integetett, Will keze pedig remegett, amint viszonozta.

Azt sem tudta, hogyan volt képes hazáig vezetni. Újra és újra végigsimított a száján, még ott érezte Isabelle finom ajkát. Attól tartott, talán álmodta az egészet. Korábban is előfordult már hasonló, megesett, hogy az idő elfolyt az ujjai között, hogy olyasmik történtek meg, amikről nem tudta eldönteni, valósak-e, vagy az élénk képzelete torzszülöttei. De még ott lebegett az autó zárt terében Belle virágillata, az anyósülés támláján pedig vörös hajszál árválkodott. De ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Will elhiggye: a csók megtörtént.