Köszöntök minden kedves Fannibalt!
Először is: már hatan vagytok, ez pedig olyan boldogság nekem, amit nem is tudok szavakba önteni. Nagyon köszönöm!
Remélem, hogy tetszeni fog az első történet - ezt egyébként körülbelül 5-6 fejezetesre tervezem, meglátjuk, hogy alakul. Várom őszinte kíváncsisággal a véleményeteket!
Kisebb összeomlással vettem tudomásul, hogy nem valószínű, hogy lesz 4. évad a sorozatból. Nos, ebben a történetben eljátszottam kicsit a gondolattal: mi lenne benne?
Jó szórakozást!
Lyanna
Will
Graham fájdalmasan csapódott a vadul hullámzó tengerbe. Mintha betonnak
vágódott volna, ezernyi késszúrással futott végig a testén a fájdalom. Egy
ideig még érezte magán Hannibal markának szorítását, aztán már egyedül,
magányosan sodródott a hideg habokkal, a tüdeje megtelt vízzel, a vére a
szájába áramlott.
Csak
lebegett. Úgy hitte, meghalt. De ez az érzés nem is bizonyult szörnyűnek. A víz
ellopta előle az oxigént, kiürült az elméje. Nem gondolt semmire, végre áldott
tudatlanságban lehetett, csak ringatózott az őt körülölelő vízben, egyre
kevésbé fázott, hiszen elzsibbadt minden porcikája. A megszúrt arca és teste
sebeit jótékonyan kimosta a só. Nem fájt többé semmi, elkínzott elméje
nyugalomra lelt.
Nem
tudta pontosan, mikor változott meg az őt körülölelő közeg, de a sós víz
eltűnt, ő pedig puha és fertőtlenítőtől enyhén csípős szagú takarók között
találta magát. Mintha felhőkön lebegett volna. Nem tudta, hogy került oda. Nem
is érdekelte. Elhatározta, hogy sosem kérdez rá. Lágyan lebegett a puhaságban,
gondolatai nem tértek vissza, csupán foszlányokban. Jó volt ebben az
állapotban.
Egyszer
visszatért az eszmélete, hisz látta a szemközti falon a hangosan kattogó órát,
hallotta a ketyegését. Ekkor értette meg, hogy él. A tudatával és a
gondolataival együtt beúszott a testébe a fájdalom is. Arcának jobb fele
lüktetett, akár egy rossz helyre került, beteg szív. A testében tombolt a
fájdalom. Felnyögött, halkan, erőtlenül, rekedten. A fájdalom és az eszmélet
ismét eltűnt.
A
képbe néha bemosódott Molly. A felesége. Arcát nyúzottnak látta, szomorúnak. Nem
ért hozzá, nem érezte Molly bőrét az övén. A fiatalasszony nem szólt. Pedig az
érintése, a hangja, a testmelege lett volna a gyógyír Will számára. De Molly csak
ült mellette, akár egy távoli, hűvös szobor. Will pedig örült, amikor ismét
elaludt. Akkor nem kellett azon gondolkodnia, hogy mi változott meg az
asszonyban.
Megjelent
előtte néhanapján Jack Crawford arca is. Hullámzott belőle az aggodalom, mély
hangja igyekezett elérni Willt, de ő nem értett semmit. Nem akarta érteni, amit
mondott neki.
Legtöbbször
azonban Hannibalt látta maga előtt. Jól tudta, hogy az nem lehet, Hannibal nem
élhette túl a zuhanást, s ha mégis, akkor ő maga is olyan állapotban hever
valahol, mint ő. Mégis látta. Nem mondott semmit, nem ért hozzá, csak ült Will
ágya mellett, ugyanúgy, mint régen, egy másik életben Abigail mellett őrködve. Néha
azt képzelte, hogy Hannibal bőrfoteljaiban ülnek egymással szemben a doktor
rendelőjében. Willt pedig furcsa nyugalom szállta meg, ahogy a férfit látta.
Békésnek érezte, amint szótlanul ültek egymás társaságában.
Hetek
teltek el a lassú sodródásban, az apállyal érkezett a fájdalom, a morfium
dagálya azonban elapasztotta. A gondolatok hiánya csodálatos volt.
Will
egy csütörtöki napon tért magához. Noha a fájdalom hasogatta a testét, mégis
felült, a háta mögé gyűrte a párnát. Jobb szemével nem látott, arcához nyúlva
jókora kötést tapintott, vastag gézlemezek halmazát.
Az
ajtó nyílt, Molly lépett be. Will arca sajgott, mégis próbált elmosolyodni.
Molly nem viszonozta. Kerülte férje pillantását, miközben az ágy mellé húzott
székre ült. Will lelkét megfagyasztotta a balsejtelem. Szólásra nyitotta a
száját, de egy hang sem jött ki a torkán. Molly papírtömböt nyújtott át neki,
Will pedig remegő kézzel írta: Szeretlek.
-
Jól van, drágám – felelte Molly.
Sosem
szólította így a férjét. Will tudta, hogy baj van, nagy baj. Érezte, hogy Molly
nem akar már vele lenni. Érezte azt is, hogy az asszony küzd, harcol az érzés
ellen, de alulmaradt. Will kiolvasta a tekintetéből. Szánalmat látott, némi
bűntudatot, semmi mást.
Will
elfordította a fejét, Molly pedig néhány pillanatnyi habozás után felállt, majd
kiment a szobából. Will sírni akart, hátha attól megkönnyebbül kőtömbbé
változott szíve, de nem tudott, mintha elapadtak volna a könnyei. Különben is,
a sírás rettenetesen fájt volna megszúrt arcának. Így hát csak kinézett az
ablakon az esőáztatta, komor tájra.
Nem
volt benne biztos, hogy mitől változtak meg Molly érzései. Talán attól, hogy ő
végleg elcsúfult. Nem leshetett még a kötés alá, de jobban is érezte magát,
amiért nem tudta, hogyan néz ki. De talán attól, hogy ő a mélybe vetette magát
Hanniballal, nem törődve a családjával, semmivel. Will lassanként megértette,
hogy Molly ezt nem tudta megbocsátani. Nem bocsátotta meg, amiért a halált
választotta Hannibal oldalán. A vele töltött élet helyett. Szégyellte magát,
hiszen amikor végzetes táncát járta Francis Dolarhyde-dal, nem jutott eszébe
semmi és senki, ahogyan akkor sem, amikor véres fejét Hannibal mellkasának
döntötte, majd magával rántotta a mélybe. Eltékozolta Mollyt. A legfájdalmasabb
azonban az volt, hogy tökéletesen megértette a nő érzéseit.
Will
száraz szemmel lecsúszott az ágyban, maga alá gyűrte a párnát, majd visszatért
az álmokhoz. Hannibal visszajött, ismét ott ültek a doktor otthonos irodájában
egymással szemben a két bőrfotelbe süppedve. Will pedig kiöntötte neki a
szívét. Hallotta Hannibal kissé fémes csengésű, megnyugtató tónusú hangját. Kissé
lecsillapodott, ráébredt, mit kell tennie. Ennek ellenére tudta, hogy hosszú az
út a gyógyulás felé, talán soha nem ér oda. Főként, mert egyedül kellett
végigmennie ezen az ösvényen.
Amikor
Jack két nappal később meglátogatta, átnyújtotta neki az előre megírt
papírcetlit. Crawford uralkodott arcvonásain, nem mutatta szánalmát vagy
együttérzését, csak bólintott, majd intézkedett, ahogyan mindig, hatékonyan és
gyorsan, minden követ megmozgatva.
Másnap
megjelent Will ügyvédje a betegágy mellett, ő pedig előre megírta kis szövegét,
így már csak fel kellett mutatnia. A deres halántékú, megnyerő férfi komoran
bólintott, majd megígérte, hogy olyan gyorsan inéz mindent, amennyire csak
lehetséges.
Molly
nem jött többé, de Willnek könnyebb volt így. Két héttel később hagyhatta el a
kórházat. Kapott néhány levél gyógyszert, ám az ő fájdalmára nem jelenthettek
megoldást a tabletták. Az ügyvéd és Jack páratlan munkát végzett, ő pedig
visszatérhetett régi otthonába, Wolf Trapbe. Szerencse volt a
szerencsétlenségben, hogy a házat nem vette meg senki, így régi tulajdonosának
csak vissza kellett foglalnia. Ráadásul egykori főnöke még takarítószemélyzetet
is fogadott, így a régen lelakatolt falak újra ragyogtak.
Crawford
maga fuvarozta el a házhoz, és amikor Will kinyitotta az ajtót, hetek óta
először elmosolyodott: Pajtás és Winston ügettek feléje, ő pedig felnyögve bár,
de letérdelt, és nevetve hagyta, hogy a két kutya összenyalogassa arcának még
ép felét.
Bánta,
hogy a többi kutyának más gazdát talált, de a szívének leginkább kedves két eb
ott volt vele, s ami a legfőbb, ugyanúgy rajongtak érte, mint amikor még
egészséges volt. Őket nem érdekelte, hogy immáron vékony gézlap rejti arcának
eltorzult jobb felét.
Will
lassan tápászkodott fel a földről, elszorult a szíve, ahogy a nappaliban álló
dobozokra nézett. Ott volt az élete ócska kartonok közé zárva.
-
Molly nagyon sajnálja, hogy így alakult –
kezdte Jack, de Will leintette.
Többé
nem akarta hallani ezt a nevet, amely tőrdöfésként hatolt a szívébe. Örült,
hogy az asszony nem jött be hozzá, örült, hogy nem neki kellett elutaznia
egykori otthonukba, hogy elhozza a holmiját. Molly érdekében remélte, hogy a
válás mielőbb lezajlik. Nem akarta magához láncolni, nem akarta, hogy egy
nyomorék felesége legyen, a fia nevelőapja pedig egy torz szörnyeteg. Így is
elég fájdalmat okozott mindenkinek.
-
Köszönöm, Jack. Köszönök mindent – mondta
Will, és kezét nyújtotta Crawford felé.
A
férfi nem törődött vele, inkább kissé sután, de magához ölelte Willt, akinek
melegség ömlött szét a szívébena gesztustól. Régóta nem ölelték meg, s akkor
tudatosult benne, mennyire hiányzott neki, amikor Jack magához karolta.
-
Ha bármikor segítségre van szükséged,
tudod, hol találsz – felelte, majd magára hagyta Willt életének romjai közt.
Bezárkózott,
majd ügyet sem vetve a dobozokra felvánszorgott a szobájába, és ledőlt az
ágyra. Pajtás és Winston hű árnyékként követték. Will elaludt. Nem álmodott,
csak lebegett.
Másnap
reggel meglepően derűsen ébredt. Óvatosan mozgott, amint lement a földszintre.
Kiengedte a kutyákat, majd lassú mozdulatokkal nekilátott előpakolni a
holmiját. Mindennek megvolt a megszokott helye, és ez megnyugvással töltötte
el. Némi biztonság a káoszban.
Megremegett
a gyomra, amint az előszobába lépve megpillantotta a tükröt. Korábban se
nézegette magát szívesen. Tartott tőle, hogy ez csak rosszabb lesz. Odalépett,
reszkető ujjakkal fejtette le az arcáról a kötést, és a tükörbe nézett. Arcának
jobb felén seb tátongott. Will rosszabbra számított. Az orvosok bizonyára
mindent megtettek, hogy ne nézzen ki szörnyen. Tudta, hogy a heg idővel
halványodni fog, mégis undorodott magától. Gyűlölte magát. Beleöklözött a
tükörbe, a cserepek megvágták a kezét. Fel sem szisszent. A fürdőszobába
baktatott, lemosta a kezét, majd bekötözte az orvosi dobozban talált gézzel.
Eszébe
jutott egy emlék, amely mintha egy másik élet hozadéka lett volna. Maga előtt
látta Hannibalt, amint hasonlóan megsebesült kézfejét ápolja, gyengéd és gondos
mozdulatokkal tekerve az ujjak köré a gézt. Willnek hiányzott ez a fajta
gondoskodás. Jól tudta, hogy a doktort sérült arca sem érdekelné. Nem nézne
másként rá. Nem gyűlölné, mint ahogy Molly tette. Inkább segítene megfejteni,
hogy mi történt, hogy miért hagyta el a felesége. Noha Will már maga is
ráébredt, szerette volna megosztani a férfival is a gondolatait.
Ugyanakkor
Hannibal annyi szörnyűséget elkövetett ellene, hogy nem tudta számon tartani.
Ha túlélte a zuhanást, bizonyára örvendezik, amiért ő ismét magányos, amiért
elhagyták. Hannibal szerette azt hinni, hogy csakis ő a fontos Willnek, és
bármire képes volt, hogy ez valóban így legyen. Ha kellett, mindenkit megölt
vagy eltávolított Will közelében.
Rémes
volt beismerni, főleg a sok gaztett ismeretében, de meg kellett tennie: igazán
gondoskodó csak Hannibal volt hozzá, senki más. Nem értette meg úgy senki,
ahogyan ő. Hannibal olyasmiket is megtett érte, amit senki. Borzalmas volt
mindezt végre tisztán látnia. Még sivárabbá tette az életét, mint eddig volt.
Will
keserűen meredt bekötött kezére, s ekkor végre eleredtek a könnyei, fájtak,
ahogy átfolytak arca sebén, de nem érdekelte. Hangtalanul zokogott a csapba
kapaszkodva, lehajtotta a fejét, markolta a porcelánt, és csak sírt.
A
mályvaszín borítékot, rajta a kalligrafikus és olyannyira ismerős írással csak
egy héttel később találta meg a holmija között. Néhány nappal korábban
címezték, 25-én. A zuhanás napjának hónapfordulóján.
Szia!(:
VálaszTörlésHű, el sem hiszem, hogy egy Hannibal-fanficnél én hagyhatom az első kommentet... ˇ^ˇ :3
Szerintem elég nehéz a Hannibal-világgal bánni, történetet írni róla. Ám ez neked sikerült összehoznod c:. Gördülékeny, élvezhető a fejezet, kíváncsi vagyok, mit fogsz majd belőle kihozni. (:
Szerintem rendszeres zaklatód leszek...:CC
Ölel:예진 💚
Szia!
TörlésÉn pedig hálásan köszönöm, hogy kommenteltél, szuper jól esett! *.*
Köszönöm a pozitív véleményt, nagyon feldobtad a napomat! Remélem, a továbbiakról is hasonló lesz a véleményed! Visszavárlak: Lyanna